Amikor felmerült, hogy le akarok szokni, rettentően dühös voltam az emberekre. Azokra is, akik cigiztek és azokra is nagyon, akik nem.

Akik cigiztek körülöttem, vonzottak. Ha bárki rágyújtott én is akartam, holott tudtam jól, hogy éppen le kéne szoknom. Hogy bűnözünk. Hogy gyenge vagyok.

Akik nem cigiztek, csak papoltak, csúnyán néztek vagy esetleg felelősségre vontak, azokkal kapcsolatban egyenesen agresszív voltam.

Nekem ne szóljon az anyám, hogy mit csinálhatok! Ne legyezze el a füstömet a megállóban a néni, mert én is élhetek! Ne magyarázzon a kollégám, aki pont egy éve szokott le, mert tökéletes! Az élete pedig azóta fenekestül felfordult és tejjel-mézzel folyó kánaán lett. Hagyjanak békén!

Azt gondoltam: hadd legyek gyenge, szerencsétlen, büdös! Nevezzenek függőnek is akár, és lépjenek odébb, de képtelen vagyok szabadulni! 

Mindig a kudarcainkra emlékeztetőkre vagyunk a legdühösebbek.

Amíg le nem küzdjük a kudarcainkat.