Ne szívj tovább!

  Már az általános iskolás osztálytársaim között is volt, aki suli után az utcasarok mögött titokban dohányzott. Legtöbben azért, mert otthon is szívtak a szülők. Meg se érezte rajtuk senki. Vagánykodtak, egymásnak hozták a cigit, sokszor otthonról.

 Utánaolvastam, és a kimutatások szerint a rossz példa nem törvényszerűen vezet dohányzáshoz, de megkönnyíti a helyzetet.

  Egy holland vizsgálat azt mutatta, hogy a dohányzó szülők gyerekei amikor vacsorát játszottak háromszor gyakrabban imitáltak cigizést. Vagyis már 4-5 éves korban elkezdték összekötni az evést a dohányzással! Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg passzívan már jó ideje tényleg szívták a füstöt.

 2009-ben Magyarországon a nyolcadikosokat kérdeztek, és közülük minden második azt mondta, hogy rágyújtott már. Ez vezet ahhoz, hogy a gimisek 20 százaléka hetente többször cigizik.

 Én is emlékszem, hogy a gimi vécéjében mozdulni sem lehetett, annyian kuporogtak a hideg kövön, stikában dohányozva. Annyi volt a csikk, hogy nem egyszer eldugította a wc-t. Aztán az iskola inkább hamutálat! tett ki.

 A folyosón gomolygó füstön jókat röhögtünk, mert vagány dolognak tűnt, bár a szívem mélyén büdösnek tartottam a wc-t és környékét is, és rettegtem, hogy otthon azt hiszik majd, én is csinálom.  

Ti mikor kezdtétek és otthon hogyan fogadták?

  Első szál cigarettámat selyemszalaggal átkötve, díszdobozban kaptam. A barátnőm adta Karácsonyra. A hosszú szál füstszűrőjén virágokkal díszített volt. Mellette színházi idézetek voltak cikornyázott betűkkel és egy szipka a dobozban. Nagyon gusztusosnak tűnt. Felnőttesnek és különlegesnek. Vonzó kép jelent meg a fejemben egy jól öltözött színésznőről, aki szipkával, fekete mellett füstöl egy elegáns kávéházban.

  Olybá' tűnt, mint valamiféle ördögi ajándék. Tudtam jól, hogy nem szabadna rágyújtanom, de megtettem. Pedig előtte hosszú évekig hangosan kiálltam a nemdohányzók mellett. 

  A drámatagozatos gimnáziumban sem zárkóztam be a vécében dohányzók közé egy rövid slukkért. A bölcsészkar első évében különlegesnek tekintettem magamat, hogy nem lehet rávenni a bagózásra.

  Aztán amikor megérkezett a selyemszalaggal átkötött szál, elgyengültem. Az egyetemi vizsgaidőszak közepén, szertartásosan elszívtam. Az járt a fejemben, hogy nemrég léptem ki egy kapcsolatból, úgyis új életet akarok kezdeni. Közben azt mondogattam, hogy túl nagy rajtam a stressz, ez majd segít, meg így könnyebb témát találni, ismerkedni. Olvastam olyat is, hogy így majd jönnek a gondolatok. Ezt is hangoztattam két slukk között. Pedig valójában, magam is tudtam, hogy mindez ostobaság. Nem is vágyom a dohányosok életére.

  Az íze nem ízlett, a torkomat is kaparta. Egyvalami viszont magával rántott: az érzés. Az úgynevezett: fíling. Valamiért erőltetni kezdtem a cigarettázást. Társakat is hamar találtam hozzá. Cinkostársakat persze, mert csak titokban cigarettáztam. Szégyenteljes büszkeséggel gyújtottam rá egyetemi szünetekben és bulikon. Otthon senki sem tudhatta. Ha a családom rájött volna, túl sok fájdalmat okoztam volna. Nagymamám nem sokkal korábban tüdőrákban halt meg. Ez az ördögi a cigarettában, hogy ez sem érdekelt. Unalmamban, izgalmamban, jöttömben és mentemben cigarettáztam. Sokszor mérték nélkül.

  Az egész egy szál cigivel kezdődött, és napi egy dobozra nőtt. Nem volt benne már semmi elegáns, és bennem sem volt semmi vonzó. Cigiszag és bűntudat maradt a fílingből...

Te hogy szoktál rá?