Pontosan emlékszem a napra, amikor megtudtam, hogy kisbabám lesz. Néztem a csíkokat. Izgatott és boldog voltam. Anya született bennem. Pedig akkor még fogalmam se volt, hogy mekkora boldogság ez. Mekkora felelősség, életre szóló elkötelezettség. Ugyanakkor folyamatos aggódás, ami minden mosollyal azonnal szertefoszlik.

Amíg az első gyerekét várja az ember, még csak elképzelni tudja, hogy mi zajlik pontosan benne. A reggeli émelygést még nem köti puha babaillathoz. A rugdosásokkor nem rajzolódik ki ismerős, végtelen bizalmat sugárzó babaszem. Addig a felelősség is más, mert nincs még személye a benned fejlődő emberkének. Csak az ösztönösség hajt, ha figyelsz rá.

Ezért tudom elképzelni, hogy előfordulhat olyan nő, aki terhessége alatt még esetleg rágyújt. Mert nem személyesíti meg a magában növekvő életet, nem tud belegondolni, hogy milyen törékeny, sérülékeny és óvni való az, akiről most csak ő tud gondoskodni. Hogy az élet már elkezdődött benne és csak ő a felelős azért, hogy a méhében fejlődő kicsi a legjobbat kapja, a legkevesebb káros anyag jusson el hozzá.

Talán van olyan kismama, aki nem a fogantatás pillanatában születik, hanem a szülés pillanatában. Hozzájuk szólok most: nincs mentség! Ha rágyújtasz, akkor perceket veszel el egy életből, aki még nem tud dönteni, aki végtelenül kiszolgáltatott és a legnagyobb bizalommal van feléd. Minden slukkal kockáztatod, hogy egészségessé fejlődik, sőt azt is, hogy megszületik-e egyáltalán.

Ez önzés. Megbocsáthatatlan. Hogy fogsz majd a szemébe nézni?